2013. augusztus 15., csütörtök

Glastonbury és egyebek

Kedves Nyomonkövetőim és véletlenül erre tévedt emberek,

Voltunk megint kirándulni. Na nem most, hanem kb egy hónapja, de annyira sokat dolgoztam, hogy nem nagyon volt időm és energiám megírni. Valójában a képek is csak nemrég lettek feltöltve a gépre.

A nyár legmelegebb napjának kiáltották ki azt a napot, amikor nekivágtunk a végtelennek. Ez azért volt, mert nem tudták, hogy később lesz egy még melegebb nap is :-)
Az uticél Stonhenge volt, majd a nyugati part, Glastonbury és a déli part. Aztán végülis az egész napot jóformán kocsiban töltöttük. A görények természetesen jöttek velünk. Egész nap vizeztük őket, illetve a ketrecükben lévő fekhelyet is, hogy ne kapjanak hőgutát, meg letakartuk a ketrecet.
Stonhenge elött bedugultunk. Az odáig még visszalévő kb 5 mérföldet egy óra alatt tettük meg. Mindezt azért, mert jó szokás szerint, amikor az útról láthatóvá vált a monumentum, az autók megálltak fényképezkedni. Ez persze sokat segített az út mentén cseresznyét és epret árusító egységeknek. Mi is vettünk a táblákon 50 pennyért hírdetett cseresznyéből, ami végül 2 fontba került. És annyira jó sem volt, mint amihez otthon voltunk szokva.
Stonhenge parkolója egy kiégett legelőn van elkerítve. Egy fa nincs a környéken. A wc-k valami mobil szerű akármik voltak. Forró víz jött a csapokból, és meg lehetett bennük sülni. A belépő olyan 7.80 körül volt, már pontosan nem emlékszem. Ennek többek között az az oka, hogy a jegy árusító bodegáig el sem jutottunk. Már a sorban álltunk a görikkel, amikor egy hölgy a helyi látványossághoz fűződő egyenruhában megjelent, és közölte, hogy a görik nem jöhetnek be. Persze a mellettünk ácsorgó család kölyke, akinek a keze ragadt valami rózsaszín cucctól, az bemehetett. A görik, akik szépen figyeltek a hordozótáskában, azok nem. Szóval közöltem, hogy akkor mi sem megyünk be. És visszamentünk a kocsihoz. De szerintem többet nagyon nem is fogunk arra menni a forgalom, és a hülyeség miatt. Amúgy minden kődarab körbe van kerítve, hogy ne lehessen megérinteni sem őket. És szerintem egy gyerek bármiben nagyobb kárt tud tenni, főleg a neveletlen helyi fajta, mint a görények. De ebbe most nem megyek bele.

Szóval visszamentünk a kocsihoz, és elindultunk a nyugati partra. A cél egy Brean nevű település volt, mert rengeteg camping van a környékén. Ott a tengerpart homokos. A szél erős és hűvös. És éppen apálykor érkeztünk meg, szóval annyira sokat kellett volna széllel szemben gyalogolni, hogy elérjük, hogy én félúton a két görénnyel a hónom alatt fel is adtam. Azért voltak a hónom alatt, mert ők akarták így. Így nem fújt a szemükbe a szél. Az Ő reakciójuk a homokos tengerpartra pedig a következő volt (ezt a görényesek jobban fogják érteni): Tegyél le... két másodperc múlva, kétségbeesett kapaszkodás közben... vegyél fel, vegyél fel!... tegyél le... vegyél fel... tegyél le... nene mégis vegyél fel.
Biztosan hülyének néztek a körülöttünk lévők, hogy nem tudom eldönteni, hogy a földön vagy az ölemben legyenek az állatok. :-)
De amúgy mire odaértünk már elég késő volt, szóval nem sokat időztünk ott, elindultunk szállást keresni egy éjszakára. Hát ebben sem voltunk túl sikeresek. Egy campingben volt csak szabad hely, de azt este nyolckor sem akarták egy éjszakára kiadni. Ott rendeztem is egy kis jelenetet, mert a hülyeség addigra már túl sok volt egy napra. Majd csak úgy elindultunk a part mentén délnek, lesz ami lesz alapon. Így kerültünk egy gyógyító, sámános, terápiás táborba. Ami ugyan egy rendezvény volt, és helyet kellett volna foglalnunk, de azt mondták, hogy ha kifizetjük a két főre a belépőt, akkor természetesen mehetünk. Hát így is lett. Volt WC, zuhanyzó, és táborhely. Itt az instant grill beindítása után Karesz nagyon finom pácolt húsos, rizses valamit főzött, és közben jól össze is barátkoztunk a szomszédunkkal, aki egy BMW motorral érkezett Németországból. Ő is azt hitte rólunk, amit mi róla, hogy olyan meszsiről jött ebbe a táborba. De nem. Ő sem talált máshol szálláshelyet, és ugyan úgy keveredett a táborba, ahogyan mi.

Másnap jobban körbenéztünk. Persze fényképező nélkül, mert azt úgy kell, a két görénnyel. A rendezvény egy vadmentő állomás helyén volt megrendezve. Meg lehetett a menhelyet is nézni. Láttunk baglyot, rókát, emut, és mindenféle baromfit, vadkacsát, nyulat, görögteknőst. A táborban meg mindenféle halott látó, meg természetgyógyász ontotta az ismereteit. Sokan közülük ingyen. Természetesen a megérkezésünk után a görények voltak a fő attrakció. :-)
Okos módon minden sarokra volt kitéve egy friss vizzel teli vödör, amit mi előszeretettel használtunk görénybenedvesítés céljából.

Aztán elindultunk Glastonburybe. Ez már ugye vasárnap volt. A hely az Artúr mondavilághoz köthető, és a júniusban megrendezett fesztiválhoz. A jövő évire 210 font lesz a belépő. Az apátságnál nem volt parkolóhely, így a Fő utcán parkoltunk. Ahogy mentünk visszafelé görényestül, rájöttünk, hogy a rasztafári, aletrnatív, elvarázsolt, befüvezett, mágusos-boszorkányos emberek száma kimagasló a településen. Minden második bolt e témakörhöz volt kapcsoható, és néhány helyen így a délelötti órákban is eszement fű szag volt.
Az Apátságnak két bejárata van. A kicsi, és a nagy kapu, ahogy mi érzékeltük elsőre. Mi a nagyon mentünk be, mert az elsőnél sok volt az ember. A nagykapura ki volt írva, hogy belépés hívőknek. Na ez minket nem tántorított vissza. Kifizettük fejenként az egy fontott, kaptunk cserébe program füzetett. Majd elindultunk nézelődni. Egy hatalmas fa árnyékában megpihentünk, és nyaltunk fagyit, bevizeztük a göriket, meg nézelődtünk. Majd amikor az fő épület romjai közé keveredtünk, észre vettük, hogy itt mise készül. Nem vártuk meg a kezdetét, hanem a kis bejáraton távoztunk. Amire ki volt írva, hogy belépő a látogatók részére, belépőjegy 7,50 font. Szóval egészen jól spóroltunk azt hiszem :-)

Délután még jutott időnk 4-5 óra magasságában egy vasárnapi ebéd elköltésére egy hangulatos pub kültéri részén. A göriket ketrecestül magunk mellé vettük. Aztán jól hazaérzkeztünk.

Na azóta sem voltunk sehol sajnos.


De majd még megyünk. :-)

Képek alább láthatóak :-) Azt azért hozzátenném, hogy mindjárt az első nap lemerült a kamera és a fényképezőgép is. Mert jólfelkészült, tapasztalt túrzáók módjára indultunk neki.

Csóközön!

Pózolj görényekkel, Tündérbolt elött (Glastonbury)

Glastonbury

Glastonbury High street

Glastonbury Apátság, konyha épület

Glastonbury, apátság, műsorfüzettel és Ernie-vel

Glastonbury

Glastonbury

Glastonbury, Ernie-vel

Glastonbury

Görény bevizezés

Glastonbury

Glastonbury

Glastonbury

Glastonbury

Glastonbury

Glastonbury

Glastonbury

Glastonbury

A mise helyszíne

A mise helyszíne

Glastonbury

Ugye mert én is vezetek

Stonhenge a kocsiból fényképezve

Úton Brean felé

A két jóbarát

A szállás

Marhák a szálláshely mellett

A szálláshelynél

Birka a szálláshelynél

Ilyenek repkedtek a szálláshely körül

Többféle mintában


Megint Glastonbury

2013. július 2., kedd

Ernie

Kedves Olvasóim,

Biztos vagyok benne, hogy sokan már tudjátok, hogy egy görénnyel bővült kis csapatunk.

Ernie-t az RSPCA Leybourne Animal Centre-ből fogadtuk örökbe. Majdnem egy évet töltött el ott, miután az utcán találta valaki. Ő egy már ivartalan albínó hím vadászgörény. És most elmesélem a történetét.

Orsonka eléggé depressziós volt ismét április, május környékén. Már nem voltunk elég szorakoztatóak a számára. Hát igen, mi nem tudunk úgy játszani, mint egy másik görény vagy, mint ahogyan a macskák tették ezt otthon. Aprókát viszont nem szerettem volna kihozni, mert Ő viszont élvezi, hogy életében talán előszőr senkivel sem kell osztoznia. Se a ketrecén, se a lakáson, és nagyon élvezi, hogy Ő van a figyelem középpontjában. Soha nem láttam még őt ennyire felszabadultnak. Nem tartottam volna fair-nek, hogy kiteszem egy hosszú útnak, és még a szabadságát is elveszem.

Elkezdtem hát nézelődni az RSPCA honlapján, az örökbefogadható állatok között. És akkor megakadt a szemem Andy-n. Igaz, 180 mérföldre volt a mi lakóhelyünktől. Nem akartam semmilyen látogatásba belekezdeni, hiszen mentünk ki Bretgane-ba. Mire meg hazajöttünk, szerencsére meggazdisodott. Akkor nézelődtem tovább, és megláttam Ernie-t.

Így fogtuk magunkat, és egy szombati napon ellátogattunk ebbe a központba. Gyönyörű helyen van, és nagyon szépen meg van csinálva az egész környezet. Kanadai ludak a kislibáikkal mászkálnak jobbra-balra, kis vadnyulak ugrabugrálnak mindenfelé. :-)

Maga a központ hatalmas. Vannak ott lovak is, a kutyák, és a macskák mellett. A nagy recepciótól elirányítottak minket a kisemlős házba. Ott voltak hörcsögök, tengerimalacok, nyulak és papagájok is a görények mellett, illetve egy különleges szoba a bajbakerült, amúgy vadonélő hüllőknek és kétéltűeknek.

Ebben az épületben az egyik gondozó bemutatott minket az örökbefogadható göriknek. Ki is vette az egyik kislányt, aki olyan fél éves forma lehetett. Kesztyűvel vette ki, és figyelmeztetett, hgy harap, de mi persze kesztyű nélkül fogtuk meg, mert nagyon bátrak vagyunk. És tényleg rettenetesen harapott. Jól megrágta mindkettőnk kezét. De Ernie-t nem mutatta be. Majd egyszercsak megmozdult az egyik ketrecbe az alvóka. Kérdeztem a hölgyeménytől, hogy az ott kicsoda. Mondta, hogy Ő Ernie, de nem biztos, hogy Ő örökbefogadható. Telefonált egyett, majd közölte, hogy Őt is megnézhetjük.
Na több se kellett. Kikapta nekünk a kis jószágot. Egyáltalán nem harapot, inkább csak szimatolt.

A ketrecek amúgy hatalmasak voltak, és ha ez önmagában nem lenne elég, akkor hozzátenném, hogy mindegyiknek volt kifutója egy kültéri, nagy belmagasságú ketrechez. Ott fatörzsek, meg mindenféle görénynek való búvóhelyek voltak elhelyezve. Minden ketrecnek volt saját ilyenje.

Miután visszapakoltunk mindent, visszairányítottak minket a recepcióhoz. Azt mondták, hogy az előzőleg kitöltött ürlapot továbbítják a hozzánk legközelebbi központba és majd egy önkéntes kijön felmérni minket és a lakóhelyünket, hogy alkalmasak vagyunk e görénytartásra.

Pár napra rá jött is a telefon, és még aznap a nő. Kérdezett pár dolgot, meg megsimogatta Orsont. Hozzátenném, hogy el volt ájulva, hogy milyen kedves görény Orsonka, mert nem ehhez vannak szokva :-)

Majd nemsokára jött a telefon, azaz a hangpostán egy üzenet, hogy akkor mikor is mennék Ernie-ért. Hát persze mi ezt már úton odafelé hallgattuk le. Orson is a kocsiban figyelt egy hordozóban.

Akkor volt a két görény előszőr összeengedve, és mivel nem volt különösebben probléma, azonnal haza is engedték velünk. Na ez otthon megváltozott. Orson egy féltékeny, akaratos, utálos, önző kisdisznóvá vált. Szóval az éjszakát különketrecben töltötték.

Másnap reggel bezártam minden ajtót, és a folyosón összeengedtem őket. Ott ugyanis semmi nincs, így nem tudják egymást semmi mögé behurcolni és kinyírni. Volt egy két boxmeccs, meg jónéhány bűzbomba. Nekem már majdnem a könnyeim folytak, de egy órán bellül mindkettő az ölemben pihengetett.

Azóta Orson visszaszedte az elveszetett kilókat, és Ernie is hízásnak indult. Nem volt valami jóltáplált állapotban. Együtt alszanak, és együtt játszanak. Ernie már a sétákat is kezdi élvezni, és a bizalma felénk napról napra nő. Már csak néha csipked egy kicsit, ha játékra invitál.

És Orson a mai napig, amikor vége felé közeledik a játékidő jön Anyához, hogy egy kicsit odabújjon, és velem legyen. Mert azért még mindig nagyon fontos vagyok neki :-)

Amúgy Ernie-t szerződéssel fogadtuk örökbe. Minden orvosi kezeléséről kaptunk papírt, ahogy az oltási könyvét is.

Kértek természetesen pénzt, 40 fontot, de mivel 11 hónapig élt ott, így ha csak a 11 spot on-nal számolok is deficites nekik a mutatvány. És akkor még az oltással és az ivartalanítással nem is számoltam. Így adományoztam a 40 font mellé még egy huszast. Nem hinném, hogy ehhez ott hozzá lennének szokva, mert a nőnek leesett az álla és kérdezgette, hogy biztos vagyok e benne.

Most várjuk az önkéntes jelentkezését ismét, mert mindenkit ellenőriznek a későbbiekben is, hogy az állat és az ember boldogan él e együtt.

Az RSCPA-nél amúgy mindenki önkéntes. A recepciós és a gondozók is. És nagyon jól működik a rendszer. És ez csak egy a sok közül azoknak az állatvédő szervezeteknek, amelyek működnek ebben az országban, természetesen mindegyik önkéntes alapon. Itt ugyanis a továbbtanulás és a későbbi elhelyezkedés során számít, hogy végzett e az illető önkéntes munkát, avagy sem.

Na ... szóval most már így vagyunk boldogan együtt a ködös albionban :-)

2013. június 28., péntek

Csoportvezető lettem én...

Kedves Olvasóim,

Nagyon régen nem jelentkeztem szokás szerint. És most egy komoly témával jövök.

Csoportvezető lettem ugyanis. Már egy ideje nyomom az ipart, de csak akkor tudom én vezetni a csoportot, ha valamelyik csoportvezető szabin vagy. ERGO, ha helyettesíteni kell. Ez elég gyakran előfordult mostanában. Főként a reggeles műszakban. Aki ismer már egy ideje, az tudja, hogy mennyire nem vagyok egy korán kelő típus, és azt is tudja rólam, hogy milyen szófukar, és zavarodott tudok ébredés után lenni. Gyakran bunkó is. De hősiesen bejártam :-)
Általában az első fél órában könnyedén magamhoz térek, ugyanis eszement nyomás alatt kell dolgozni. Most már nem csak a benntlakók miatt aggódom, és értük dolgozom, hanem ennek a tetejébe jött még egy csomó papírmunka is, plusz még a renitens dolgozók után is szaladgálhatok.

És hogy a felelősség mekkora, hát hatalmas. Nem is értem, hogy miért olyan kevés a fizetések közti különbség a csoportvezető és a beosztott között. Ugyanis minden esetben én hozom meg a döntést, hogy valakihez pl kell e mentőt hívni vagy sem. És persze Murphy törvénye az én esetemben általában igaz szokott lenni. Soha, senkivel nncs gond, de amikor én vezetem a csoportot, a benntlakók esnek, kellnek, agyvérzést kapnak, elájulnak, stb. Egész komoly diagnoszta válik így az emberből. Komoly tudás átadás-átvételt kell lebonyolítanom a mentősökkel, ügyeletes orvossal, nővérekkel. A benntlakók gyógyszereit oda-vissza tudnom kell, hogy ne kelljen adott esetben a papírok között keresgélni, hanem csak tudjam hirtelen mondani, hogy mit és mikor szed az illető. Minden benntlakónak betéve tudom, hogy milyen betegségei vannak, mikre allergiás. Eddig nem is volt fogalmam sem arról, hogy ilyen információkat tárol a memóriám.

Amióta reggelente csoportot vezetek nincs időm szünetre. Elméletileg fél óra NEM fizetett szünet jár mindenkinek, ebbe beleértve a csoportvezetőt is. De ezt a gyakorlatban képtelen vagyok kivitelezni. Se enni, se inni, de még wc-re menni sincs sokszor időm. Ellenben a maratont simán lefutom egy nap, és amikor a futás szót használom, akkor nem a szarkazmus szól belőlem, hanem a könyörtelen valóság.

És amikor végre jön a műszak átadás-átvétel, akkor kíméletlenül kell koncentrálnom arra, hogy minden apróságot elmondjak, mert a legkisebb dolog is komoly jelentőséggel bírhat később.

De remélem azért büszkék vagytok rám, hiszen egy éve dolgoztam a cégnél, amikor kineveztek. Egy év alatt két fokot is léptem a létrán felfelé... és remélhetőleg a következő egy évben meglépem a harmadikat is :-)

Pusszantás!

2013. május 30., csütörtök

A nyaralás

 Kedves Olvasóim,

Bizony, nyaralni voltam. Bár folyamatosan külföldön vagyok, valahogy idén úgy éreztem, hogy el kell mennem valahova a külföldebbnél is külföldebbre mennem nyaralni. Ebben még januárban lett cinkostársam Maria, akivel kolleganők vagyunk.
Január, Február, sőt még március elején is a terv Spanyolorszég volt. Aztán persze a költözés után nekem olyan lett az anyagi helyzetem, hogy se két hétre, se olyan messzire nem mehettem. Így lett az uticél Bretagne. Miért pont oda akartam menni? Mert relatíve közel van, mégis van rá esély, hogy jó, de legalábbis jobb idő legyen, mint a ködös albionban. És elég sok látnivaló van arrafelé, hogy ne unatkozzon az ember.

A Transporterrel mentünk, amit felváltva vezettünk a Karesszel. Doverben kelltünk át komppal Calais-ba. Én csak menetiránynak háttal tudtam utazni (visszafelé is), miközben egy pontra koncentráltam, mert émelyegtem a kompon. Hozzátenném, hogy a komp hatalmas, nem a Dunén megszokott méret, és borzasztó érzés volt érezni, ahogy az a hatalmas motor hullámokat gerjeszt a gyomorsavammal. Na mindegy. Odafelé előre lefoglaltuk a kompjegyet, de mivel a hazaút időpontja bizonytalan volt, így csak egy irényba foglaltunkj jegyet. Így hérom főre és az autóra volt 42 euró. Visszafelé, mivel a kikötőben vettük meg a jegyet, már 105 eurót fizettünk ugyaezért a rakományért.

Carnac-ban foglaltunk le egy Chalet-t. Egy kempingben volt a kicsi mobil ház, ami a honlapon még tengerpartinak tűnt. De a valóságban  ategnerparttól kb egy órányi gyaloglásra volt. Voltak ott lovak, kecskék, egy kutya és egy szamár :-)
A házikóban volt egy háló, ahol mi csajok aludtunk, egy nappali konyhával, ahol Karesz aludt, egy zuhanyzó és egy wc. Ki tudja miért a konyha tökéletesen volt felszerelve egy kivétellel. Valamiért a kivitelező úgy gondolta, hogy a fáradt véndoroknak sokkal nagyobb szüksége van egy mosogatógépre, mint egy sütőre. Úgyhogy csak serpenyőben készült ételek előéllítására voltunk képesek.
További érdekesség volt, hogy egy cinke csaléd fészkelt a tetőnk alatt. Olyan szorgosan etették a fiókákat, hogy a pihenő ember már-már zavarban érezhette magát henyélés közben, ahogy egyre-másre csak hordták az elemorzsiát a kis madárkák.

Carnac amúgy egy csendes kisváros. Olyannyira, hogy alig volt héz, amiben konkréten laktak volna. Valószínűleg mind nyaralóknak kiadandó épület volt. Az éttermek nyitvatartása teljesen random. Vagy nyitva van, vagy nincs. de azért egyszer sikerült egyben étkeznünk, ha nem is abban, amelyikben mi akartunk. Kagylót ettünk, még Karesz, különböző mártásokkal. Nagyon finom volt :-) És friss...
Carnac továbbá tele volt, ahogy egész Bretgane, a prehiszorikus korban random elhagyott hatalmas kövekkel. A Bretonok fairy stone-nak, azaz tündér szikláknak hítvák őket. Mindenfelé kis Stonhenge-k volt. De tényleg mindenfelé. A túrista ösvényekkel is ellátott térképeken mindet feltüntetik. Hét ember legyen a talpán, aki az összeset végig akarja járni.

Jártunk továbbá Locmariaquer-ben is, ahogy múzeum is volt az ottani hatalmas köveknek és temetkezési helyeknek. Bér ki tudja miért, egy kissé átépítették őket. Erre csak felhívjék a figyelmed, de meg nem idokolják. Jártunk Aurez-ben, ami egy gyönyörűséges ki városka, középkori épületekkel.

Voltunk egy kalandparkban is. Sajnos ott fénykép nem készült, mert mindannyian köteleken mésztunk, meg himbálóztunk magas fák között, meg csúszkáltunk, meg nem tudom. És félóton abbahagytam a mutatványt, mert nem bírtam magas fatuskókon lépdelni. Sajnos ott már végleg kimerültem a sok magasban elszenvedett élménytől, és végül győzött a tériszony. Sebaj, Így is fenntöltöttem két órát a magasban.

Végül jártunk Saint Malo-ban és Mont-Saint-Michelben. Előbbi egy fallal körülvett kikötőváros Észak.Bretgane-ban, utóbbi egy szigeten álló katedrális Normandia és Bretagne határán. A szigetet dagéély idején teljesen körbeveszi a tenger, apálykor pedig értelem szerűen nem :-) Az egy csodálatos élmény volt. Oda ha minden jól megy jövőre visszamegyünk, csak Karesszel.

Igen, ugyanis a nyaralás nagy tanulsága az volt, hogy nem mindenkivel tudunk együtt nyaralni. Hálótársam komoly ivási gondokkal küzdött, és horkolt is. Úgyhogy talán ha három éjszakét töltöttem vele egy szobába. Egyszerűen nem tudtam tőle aludni. És visszataszított a részegség foka meg az alkohol szaga is. Nem tudom mikor lettem ennyire prűd, de ez van. Illetve emiatt Ő állandóan későn kellt fel, és emiatt sokkal kevesebbett láttunk Bretgane-ból, mint amennyit szerettünk volna. Ráadásul az utolsó napon totál belassult. Szinte csak vonszolta magát, amivel engem rettenetesen felidegesített.

Azért azt még fontos elmondani, hogy arrafelé csodélatos emberek élnek. nagyon barátségosak, kedvesek, és ha nem is beszélnek jól angolul, mindent megtesznek, hogy két mosoly között segítsenek.

Alább a képek! Csóközön mindenkinek!

Dover, komp kikötő

Karesz Doverben

Doverben Mariaval

Carnac

Felirat hozzáadása