Kedves Olvasóim,
Ez egy rendkívüli bejegyzés. Mert rendkívüli a helyzet. Legalábbis én így élem meg. Lehet, hogy másoknak teljesen más a meglátásuk, de az most ebben a pillanatban nem igazán vígasztal.
Lassan már másfél éve dolgozom ennek a cégnek. És nem keveset dolgozom. Sőt, nagyon is sokat. Mielött lerobbant volna a szívem, a heti 50 óra a minimum átlagom volt. Rengeteget dolgoztam.
De még nagyobb erényként éltem meg, hogy sok benntlakó nagyon szeret engem, mint gondozót. Nem hiszem, hogy a nem szót a kéréseik alkalmával sokszor hallották volna tőlem. Mindent megteszek értük, hiszen sok helyzetben arra maguk képtelenek lennének. És sokszor hallottam is, hogy nem örülnek neki, amikor szabadságra megyek, mert hiányzom nekik. Ez nagyon jó érzés.
Egy éven bellül gyógyszer osztó is lettem (med tech) és csoportvezető lettem, miután egy évet dolgoztam a cégnél. Vezettem már csoportot reggeles, délutános és éjszakás műszakban is. Sokszor kapok visszajelzést a kollegáktól is, és szerencsére csupa jót. Szeretnek velem együtt dolgozni, mert én nem dirigáló csoportvezető vagyok, hanem a csapat szerves része. És hát sajnos a legtöbb csoportvezető nem ilyen. Szeretik magukat a munka alól amennyire csak lehet kivonni, és inkább leosztani a munkát a gondozókra.
De ugye az összes csoportvezetői állás be van töltve, így csak akkor vezetek csoportot, amikor valamelyik szabin van. Így el tudják azt érni, hogy csak akkor adják meg az óránkénti egy font extrát, amikor csoportot vezetek, amúgy az alapfizetésem jár.
Most a héten ugye szabadságon vagyok. Eddig a pillanatig úgy tudtam, hogy hétfőn, kedden és csütörtökön délután csoportvezető leszek, mert helyettesítenem kell. Erre ma felhívtam azt a csoportvezetőt, aki történetesen jó barátom lett, hogy csevegjünk egy sort. Majd mondja nekem, hogy elvették tőle a szabadságát a jövőhétre, mert nem tudják a helyettesítéseket megoldani. Túl kevés az ember. Így nem én fogok csoportot vezetni.
Persze erről nekem a kutyafüle sem szólt. Ha ma jut eszembe cseverészni egy kicsit, akkor nem is szóltak volna, hétfőn, a műszakom elött ért volna a meglepetés, hogy nem is az van, amire készülök. Arról már nem is beszélve, hogy így a pplusz pénztől is elesek.
Közel másfél évig dolgoztam nekik úgy, hogy nem volt meg a 4 pihenőnapom a két hetes beosztásban. Most meg csak úgy átjavítgatnak a beosztásomon, anélkül, hogy jeleznék ezt felém.
Állandóan úgynevezett guilt trip-re tesznek, amikor ott vagyunk, hogy a beosztásban lévő lyukakat kellene betömni. Persze pluszt pénzt nem ajánlanak. Vagy csak akkor, amikor már nagyon égetően fontos nekik, de csak mondjuk az utolsó embernek, aki rábólint arra a műszakra, de persze nem egy lyuk szokott a beosztásban lenni.
Szóval elérkezett az a pillanat, amikor betellt a pohár. Most már biztosan keresek másik munkahelyet. Eddig arra gondoltam, hogy megvárom, hogy mi lesz a szívemmel, mert ha annyira komolya a dolog, hogy műteni kell, akkor nem akarok mondjuk a próbaidőm alatt kórházban meg rehabilitáción ücsörögni, azt közben akár el is veszíteni a munkahelyemet. De lehet, hogy ezek után nem fogom megvárni, hogy az egészségem letisztázódjon, mert ez a fajta stressz ugyanúgy nem tesz jót, mint az, ami alapból ér benn.
Annyira kétségbeejtőnek tartom a hozzáállásukat a munkaerőhöz, hogy az már fájdalmas. A tiszteletnek és a becsületnek a nyoma sincsen már. Én nem tudom, hogy hogyan is tudnak így este nyugodt szívvel lefeküdni, vagy a tükörbe nézni.
Mondhatnám, hogy én vagyok a hülye, lehetnék én is sunyi, önző disznó, mint ahogyan ők viselkednek velem. De valahogy én erre képtelen vagyok. Én nem akarok arra a szintre süllyedni, ahová nekik sikerült.
Hát ez volt a mai napi kirohanásom.
Legyetek mindig résen! :-)
Puszi Mindenkinek!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése